Alföldi nem kis bravúrt hajt végre a Nemzetiben: a szörnyszülött, túl nagy de mégis törpe épületből egy előadás erejéig kamaraszínházat csinál. Lehet persze, hogy ehhez a 3. sorban kell ülni, de én végig úgy éreztem magam tegnap az Oresztészen, mintha a mondjuk a Bárkában lennénk.
Euripidész drámája, tudom hogy lejáratott jelző ez, de tényleg hihetetlenül modern: gyilkosság, őrület, reálpolitikai játszmák, biszex szerelmi háromszög, ironikus megmenekülés – nehéz elhinni hogy ezt 2500 éve vitték először színpadra. Rá is játszik erre a rendezés, a mai közállapotokkal, a „kisírt szemű nép”, a tojásdobáló csőcselék, a bosszúállás örök körforgásának üres céltalansága. De nem fals, helyén van és összeáll. Csak a végével nehéz mit kezdeni: mikor már minden végleg elromlott, hipp-hopp belibben az isten és nevetve elrendez mindent. Ez ma, még összekacsintósan is, kicsit olcsó megoldás.
Jó színészek és az első élvezhető darab a Nemzetiben.