Van olyan film, amely végén a mozira rátelepszik az a sötét csönd, pedig nem volt benne semmi hatásvadászat, sem szívhez szóló zene, szerelmes ária, borongós cselló, sem parádés fényképezés, trükkös vágás, sem Tom Hanks.
Aztán mégis. A kamera, maga a néző, bemegy a szobába, semmi idegesítő kézikamerázás, szépen megállapodik egy helyben és figyel. Nem tesz rá egy lapáttal hogy megdöbbenj, megy az magától is.

A szereplők nem csinálnak semmit, nem játszanak, csak megmutatják az „életüket”, amit te véletlenül éppen látsz. Csak egyetlen napot, de ez egészen más 24.
Nincsen terrorfenyegetés, csak egy illegális abortusz, nincsenek arab terroristák, csak a Hatóság (rendőr vagy szállodai recepciós, egyre megy). Lefekszel és várod, hogy elmenjen a magzat. Aztán vagy meghalsz vagy nem. Nem Los Angeles, hanem egy átlagos, sötét, hideg, iszonyú román város.
És nem az ötvenes évek, hanem 1987.

Ez az a film, amiről minden kritika szuperlativuszokban írt. Tulajdonképpen hihetetlen, hogy elnyerte a cannes-i fődíjat, túl jó ahhoz.
4 hónap, 3 hét, 2 nap.