Emós mozi, a legszebb hagyományok alapján, Sweeney Todd. Tim Burton szimpatikusan beteg ember, keblemre, kihez ne állna közel a hideg, elembertelenedett, Hasfelmetsző Jackes London világa. Elég fura persze, hogy ez egy Broadway musical feldolgozása, a musical pedig még az operettnél is gyanúsabb műfaj, mert az legalább vállaltan idióta, de a musicalek szeretik magukat valami nagyszerű, értékes dologként láttatni. Pedig azért elég fura hogy a világot lenyűgöző alapdarabban emberek macskának öltözve ugrálnak és énekelnek arról hogy indul a vonat. Ráadásul a musicalben ötször mondanak el mindent, pedig elsőre is értem. Mindezek, és a lapos zene ellenére, a film kihozza amit lehet, kimondottan szerethető. Főleg Borat.

Ha már hosszú és ápolt haj:

Megyek a metrón, szemben két tizenéves srác ül. Egyikük haja szép dizájnosan bele

lóg a szemébe. Kiveszi a táskából a hajkefét, rihegnek-röhögnek, de azért gondosan végigfésüli. Aztán előkerül a cipőkrém, kifényesíti, nevetgélve de azért alaposan a cipőjét. Mintha a másik kínban lenne, nehéz eldönteni. Aztán kiveszi a parfümösüveget is és gond nélkül befújja magát, mire a haverje is szól, akkor már ő is kér. Kész a toalett, visszapakoláskor kiesik a hátizsákból egy póló, rajta nagymagyarország, turul, kard, minden ami kell. Kis nevetés, minden vissza.