Érdekes hely a kórház, az ember preferenciái bámulatos gyorsasággal át tudnak alakulni, és az élet nagy kérdésein való rágódás helyét órák alatt az olyan primer vágyak veszik át, mint hogy egyedül tudjon mosakodni vagy pisilni. Persze a dolog szépséghibája, hogy ugyanennek a folyamatnak a végén könnyen ott találhatja magát, hogy megint az élet nagy kérdésein rágódik, csak immár permanensen vízszintes helyzetben.

Az egész meglehetősen kiszolgáltatottá tesz, de ez nem feltétlenül jár együtt a megalázottsággal úgy tűnik, legalábbis a Baleseti Intézetben valahogy normális emberek dolgoznak, akik nem a betegeken vezetik le minden frusztrációjukat és nem hivatkoznak minden rúgásánál arra, hogy ’ennyi pénzért mit vár??’ Persze azért a vizitnek itt is vizsgahangulata van, nemcsak a rezidensek, de a betegek számára is, mindenki hipp-hopp összekapja magát, kisimítja a lepedőt és szépen okosan néz, nem kérdez. Legfeljebb válaszol, ha kérdezi a professzor úr.

Szóval meg vagyok mentve és furcsa bevallani, de talán a bevitt könyvek miatt még olyan pillanatok is voltak, mikor kimondottan jól éreztem magam…. „Szeretnék még élni egy kicsikét ebben szép koncentrációs táborban” Hát valahogy így.