A múltkor néhány órával azelőtt hogy kitört volna a zavargás, szegény szánalmas Frei Tamásnak volt egy műsora Bhutánról. Meg sem néztem volna, de tény, hogy Bhutánba nem könnyű bejutni, szóval még A Riporter bárgyú stílusát is elviseltem.

Mindaz ahogy a bhutániak élnek, szöges ellentétben áll a nyugati világgal - mely utóbbi amúgy jellemzően jelenik meg minden szorongásával, rettegésével, kielégíthetetlenségével, örök bizonytalanságával, mély neurózisával Philip K. Dick regényeiben. Épp akkor fejeztem be az Ubikot, még friss volt az élmény.

Dick, aki a kedvenc sci-fi szerzőm, mintha egy pillanatra sem érezte volna magát biztonságban a világban, képtelen lett volna egyértelmű különbséget tenni a valóság és a látszat között. Kozmikus magány süt a könyveiből, az ember totális magárahagyatottsága, küszködése hogy olyan pontokat találjon, amelyekből rájöhet: ami körülveszi, az a valóság-e, vagy egy látszatvilág.
Dick világában a legnagyobb érték persze maga a valóság, az "igazi" dolgok, hiszen azokból van a legkevesebb: a pénz nem ér semmit, az csak a látszatvilág hologramja.

A bhutáni embert alig veszik körül tárgyak, csak néhány szükséges darab. S ami van, annak valóságosságában nem kételkednek. Furcsa ellentét ez: a materializálódott nyugati ember nem bízik a tárgyakban, míg a sokkal inkább szellemi síkon élő buddhista nem kételkedik bennük, sőt például a lámák reinkarnációjának bizonyításakor azokat fogadja el bizonyító erejűnek.

De erről Frei már nem beszélt.