320 éves játék már a jojó

Namost akkor asszem megértettem hogy miért jó dolog ez a poros izé, a sziget.
A tegnap kicsit laposan indult, ám az események váratlan fordulatot vettek: a lagymatag Elsa Valle (y sus hermanos!) koncerten még senki sem gondolta volna hogy pár órával később nem tudok hazajutni mert mindenhova beállok kirázni a lábamból a bugit.

Elsa (és kölykei) után unicummal megtámogatva álltunk be a felajzott dark tinik közé a Placebora. Érdekes hogy megint szar volt a hangosítás, biztos ez a Sziget védjegye, nemtudom. A srácok ugráltak, lejöttek a gyerekek közé, a lányok meg nyúlkáltak utánuk, szexuális orientáció ide vagy oda. És a végén széttépték a gitárjuk húrjait, jujj.

Na de a mai képet mégsem ők érdemeltek ki, hanem bizony nem más, mint Csepregi Éva néni. Éva néni olyat playbackelt, hogy én életemben ennyit nem ugráltam és üvöltöttem hogy Sandokan. A sátor teljesen bepörgött, mit tesz ha visszajön az emberek gyerekkora. Kicsit uhrin benedekes beütése is volt a dolognak, de ez nem zavart senkit, Ádám bácsi is önirónikus módon helyesbítette hogy hányszáz éves játék már a jojó...

A magic mirror is magára talált, épp odaértünk egy zseniális bandára, a Krétakörre, hát ezeket még meg kell nézni valahol. A Szomorú vasárnaptól elalélt a parketten minden langyi. Aztán már csak táncoltunk ahol épp voltunk. Wow. Lennék most 15 éves. Vagy nem. De tegnap minden a helyén volt.