a halál, ha jó
Hogy a boldogságot mennyivel nehezebb hitelesen ábrázolni mint a boldogtalanságot, arra megint kapunk egy jó példát Ozon Utolsó napjaim c. filmjében. Elég fura darab, mert egyszerre őszinte és hatásvadász, közhelyes és megrázó - moziban én még ilyen néma csöndet egy teljes filmidő alatt nem hallottam, az emberek még levegőt sem mertek venni.
A legbénábbak a gyerekkori flashbackek ezzel a tündi-bündi göndör kisfiúval, aki persze könnyeket kellene csaljon a szemünkbe. De nem csal.
Vannak azért szép pillanatok is, a Sacha halántékán lassan végigcsorgó vér, az apja tekintete a kocsiban. Nekem a nagymama-figura túl kiszámított, bár Jeanne Moreau persze imádnivaló - igaz, a
korai halál mellett szól, hogy ez a szép nő is milyen ijesztően öregedett meg.És a befejezés: a végül csak elérkező megnyugvás, elfogadás, ahogy a fiú szinte elolvad a napban. Szép.
posted by donlouis @ 12:51
2 Comments:
Szerintem meg röhejes volt. A gyerekkori flashbackek, a buzibár, amikor a fa alól telefonál, és távolból fényképez, és NANÁ hogy nem megy oda, hisz még véletlenül becsusszanna valami emberi is a filmbe. Itt már nagyon vissza kellett folytanom a nevetést, annyira kiszámítható volt ez az önsanyargatás. Végül pedig a tengerpart, ahol a statiszták hirtelen egyszerre kezdenek el pakolni, mintha Józsi bácsi ott állna a tengerpart portáján, és ordibálná, hogy "Záróra! Zár a tenger!". Na meg ez az egész giccs a végével... áhhhh. Én inkább úgy mondanám: "a halál, ha önző". Még a halálában is csak magára gondolt.
Igen, igen, de azért ennél több. Épp arról szól, hogy a halálban mindenki önző, mert magára marad, akárhányan vannak is körülötte: és épp ezért értékelődhetnek le a hozzá addig (leg)közelebb álló emberek, és értékelődhetnek fel idegenek, mert itt ez már nem jelent semmit.
Amúgy eszembe jutott, hogy a Vízcseppek a forró kövönt is Ozon rendezte, na az sokkal jobb volt, nézzétek meg.
Megjegyzés küldése
<< Home