hidegvérrel

Nekem ez a film, a Capote, a szerelemről szólt. Persze nem a hagyományos szerelemről. Fel is őrölte, tönkre is tette írója életét, nem véletlenül. Olyan dilemmába került, amiből nem lehet integránsan kijönni, még azzal a magára erőltetett szenvtelen felszínességgel sem, amivel ő próbálkozott. (emlékszel a partyn a viccelődésére, 'köszi a dícséretet, apu, köszi').

Valami erős vonzalom, nevezzük szerelemnek, fűzte a gyilkoshoz, amit a regényíráson keresztül élt meg. Ahogy jutott előre, egyre jobban megismerte őt, mert meg kellett ismernie ahhoz hogy tovább tudja írni. Így hát logikus, hogy a szerelem beteljesülését a könyv befejezése jelentette. A befejezés viszont nem volt más, mint a férfi kivégzése, a brutális akasztás, amit Capote egyszerre hátráltatott és siettetett, rettegett tőle és elment megnézni. Mindketten ott haltak meg. Iszonyúan szenvedett, nemcsak a férfi elkerülhetetlen halála miatt, de azért is, mert közben körülötte már mindenki megírta a "nagy regényét", ő pedig tehetetlenül őrlődött a saját ambivalens érzései között. Egyszerre kívánta a férfi halálát és megmenekülését, hogy rajta keresztül megdicsőüljön a regénnyel, de közben a sárba is tapossa (ld. címadás).

Ez az archetipikus szerelem, ezt értették meg, ezért zseniális a film.
Ebben őrlődünk mi is, erről szól az élet.
Ennyi.