Eszterékkel megnéztük a Mester és Margaritát a Nemzetiben. Ez már a második esély volt, amit ennek a szerencsétlen sorsú színháznak adtam, tavaly megpróbáltuk a Czillei és a Hunyadiakat, a szünetben sajnos kénytelenek voltunk eljönni, pedig semmi sürgős dolgunk nem volt, de tényleg.
Az egész épület Orbánék esszenciája, a proligiccs, a hazug, álságos felszín, mögötte a vakogó középszer.

Elég megnézni ezt a csillárt, meg körülötte a mennyezetet, parvenü giccs. Elképzelem, ahogy feljönnek a vidékiek busszal és ámulva körülnéznek, Milyen elegáns!

Nehéz darab ez a Mester.... Nem azért, mert az élet alapvető kérdéseiről szól, az még nem is lenne baj, csakhát sok olyan elem van benne, mint a Sátán bálja vagy a varieté, ami arra csábítja a rendezőt, hogy azon keresztül próbálja előadni az egészet. Merthát, látványos, szellemes, és persze a könnyebbik vége.

Csakhát, a felszín az fecseg, az semmi. Nekem ez a könyv sokat jelent, de épp ezek a jelenetek zavartak benne kicsit, valahogy fals volt az egészhez képest, Pilátushoz, meg Jésuához. A díszlet viszont jó, a barlang-metró alagút, egyetlen hatalmas ráccsal. Néhány színész is egész tűrhető, mint a Wolandot játszó Blaskó, vagy néhány kisebb szereplő, mint a büfés, Hollósi Frigyes. A címszereplők halványak, nagyon.
Érdekes a nőfigura. Már némelyik jelmezről is a Szárnyas fejvadász jutott eszembe, de van más is. A nőnél is felmerült az a hasonlóság, hogy mintha nem stimmelne valami, hogy ahhoz a mindenen átívelő motivációhoz, ahhoz a mindent leküzdő érzelemhez képest a nő - annyira átlagos. Ezért? Ugyan.
A darab a 2. felvonásra kifullad, szétesik. Túl hosszú is, feltűnően rövid a taps. Hát igen: középszerű épületbe középszerű előadás. Így lesz a mesterműből is laposság, a nagyszerű mondatokból is csak komédia.